baji szőlőhegy

A Szőlőhegy fekvése

Baj község Komárom-Esztergom megyében, Tata várostól alig két kilométerre terül el. A község területe (a Gerecse hegység környéke) már ősidők óta az ember letelepedési helye. A település nevének eredete a török baj ’gazdag, bő’ köznév. Okleveles említése 1228/1491 Bay néven. A falu 1408-ban Garai Miklós nádor birtoka volt. A községtől egy kilométerre fekszik a Szőlőhegy. A baji Szőlőhegy a Gerecse hegység nyugati nyúlványa. A Szőlőhegy lejtői lankásak, dél, dél-nyugat felé néznek. (1)

A Szőlőhegy talajszerkezete

A valamikori Pannon-tenger vastag agyagréteget hagyott hátra. A tömött, levegőtlen agyagtalajok kevésbé alkalmasak a szőlőtermesztésre, mégis a neszmélyi borvidékhez tatozó baji Szőlőhegyen kiváló minőségű borokat termeltek és termelnek ma is a gazdák. Ezt bizonyítja egy 1889-ben megjelent újságcikk is: „… a grófi pincze Bajon híres kitűnő borairól, melyek külföldre széltiben szállítatnak…”

A Szőlőhegy egyes részei

A Szőlőhegy több részből áll. Délről észak felé haladva az alábbiak az elnevezései: Szentandrási-hegy és Szent András-dűlő, Budáni-hegy (Steinbruch), Kis-hegy, Sikár-hegy - hol a vértesaljai hegyek legjobb bora terem. Kecske-hegy és Agostyáni dűlők - hol nyersebb zamatú borok teremnek.
Legnagyobb tető a délnek dűlő nagy szőlőhegy megett, a Fekete tenger felett 1410 lábra emelkedő öreg Kovács-hegy, melynek erdő-koszorús tetejéről Tata kies vidékére s a gesztesi járáson túl a messze végtelenbe felséges kilátás nyílik. Azután jő a Kecske-hegy. Szőlője az erdőség alatt közel a faluhoz nagy kiterjedésű, s termése a neszmélyi után következik.(2)

Az Esterházy uradalom baji pincéje

1727-ben Esterházy József gróf lett a tatai uradalom új tulajdonosa és egyben Bajé is, aki 1735-ben Moson megyéből német katolikusokkal népesítette be a települést. A grófok 1754-ben bízták meg Fellner Jakab építészt, hogy építsen pincét. 1798-ban Gött Antal udvari tervező építette a tizennégy ágú, kupolás csillagrendszerű nagypincét. A baji, tizennégy ágra oszló uradalmi pince 40 000 akó befogadására volt képes. A hordók jórésze hatalmas ászokhordó volt, közöttük az 1832-ben Pesten készítetett 2150 akós (116 395 liter) nagyhordó, amelynek csak a 22 vasabroncsa 9580 fontot (4345 kg) nyomott, s amit némi joggal Európa egyik legnagyobb hordójának tekintettek. (3)
Az uradalmi pince borai híresek voltak, amiről a Tata- Tóvárosi Híradó 1889. március 30-i 13. száma is ír: „ Boraink Zanzibárban. A grófi pince Bajon nemcsak a nagyhordójáról híres, hanem mintaszerű pincegazdaságáról s kitűnő borairól is, melyek külföldre széltiben szállítatnak. Közelebb Zanzibárba az ottani osztrák-magyar konzulnak küldetett egy szállítmány, melyet a konzul, Niertit János úrhoz, mint híres pincze felügyelőjéhez intézett levelében mondja, oly kitűnő minőségűnek talált, s oly állapotban érkezettnek jelezte azt, hogy újabb, jelentékenyebb megrendelést tett.”
A Szőlőhegyen a birtokok ún. irtásföldek voltak. A gazda szabadon adhatta, vehette a birtokot, csupán illetéket kellett fizetnie az uradalom részére. Így lehetett szőlőbirtoka zsellérnek és polgárnak egyaránt.

Az 1853- 1863 közötti változás

1853-tól már nem járt dézsmabor az uradalomnak, noha a terület még az ő fennhatóságuk alá tartozott. A dézsmabor összeírása és a dézsma szedése évenként megújuló vesződséget jelentett az uradalomnak. Összefüggésben a magas osztrák italmérési és fogyasztási adókkal, a földesúri italmérési jog, illetve az uradalmi bérlőkézre juttatásával, az uradalom igyekezett a szőlődézsma évenkénti megváltására szerződést kötni a községekkel. Egyesekkel korábban, másokkal későbben sikerült a szerződések megkötése. Ezt már csak egy lépés választotta el a szőlők örökváltságától, azaz a tőkésített járadék egyszeri megfizettetésétől.
Mire megszületett a szőlődézsma megváltását szabályozó 1868. XXIX. tc., az uradalmi községek túlnyomó többségében az ideiglenes megállapodásokat már örökváltság-szerződések váltották fel. a törvény is a szőlősgazdákra hárította teljes egészében a megváltás terhét, csak lehetővé tette állami közvetítéssel a hosszabb részletfizetést. A váltságszerződést kötött községek nem egy esetben képtelenek voltak a részletfizetési feltételeknek pontosan eleget tenni, ezért az uradalom több ízben maga igyekezett a megváltásnál az állami közvetítést igénybe venni.

A hegyközség létrejötte, összetétele és feladatköre

A szőlőbirtokok 1862-ig az uradalom tulajdonában voltak, amíg a használóik megváltották azokat. A vásárlók között sok baji volt. 1862. után jött létre a hegyközség, mely átvette a Szőlőhegy életének irányítását. Háromévenként választottak új testületet, mely meghatározta az évi költségvetést, fizetett két fegyveres hegypásztort, csőszt, valamint karban tartotta az utakat és a kutakat. A hegyközség testületének feladata volt továbbá a szüret idejének meghatározása is. A hegyközség vezetője felszólíthatta, s felszólította szőlőjük rendbetételére, s rendben tartására, azokat a gazdákat, akiknek birtokai elhanyagoltak voltak.
A hegyközség összetétele a következő: a testület élén a hegybíró, vagy más néven az elnök áll. Közvetlenül utána következik a kis bíró, az elnök helyettes. A testület nyolc esküdtből áll, akik közül négy fő baji, négy fő, pedig nem baji szőlőtulajdonos. A hegyközségnek volt egy jegyzője is, aki mindig baji lakos volt.
A hegyközség egészen a második világháborúig működött.(4)

A szőlőkultúra az 1880-as évek előtt

A szőlőművelésnél a gyalogművelést alkalmazták, karós művelést folytattak. A régi szőlőfajták közül többek között a Pozsonyi fehér, a Rác fekete, a Juhfark, a Csókaszőlő és a Kadarka fajták voltak jellemzőek a Szőlőhegyen.(5)
Szőlőtelepítésre csak korlátozott mértékben került sor, inkább a tönkrement szőlőket újították, a hiányzó tőkéket pótolgatták. A szőlőművelés az egykorú mezőgazdaság legigényesebb termelési ága volt, bérmunkásokkal sokba került a munkáltatás, robotosokra nem lehetett bízni. A bérmunkásokkal termelt bor nem volt versenyképes az ingyenes dézsmaborral szemben.
A tatai uradalomban a tisztiszék szabta meg a szüret idejét, az időjárás és a szőlő érettségének foka mellett figyelemmel arra is, hogy az uradalmi dézsmálók időben a helyszínen érhessék a majd a mustot, ill. átvehessék a kiforrott borokat. Lázban égett ilyenkor az egész uradalom. A tisztek uradalmi kádárok kíséretében járták végig a jobbágyok és zsellérek szőlőbeli pincéit, falusi házait, akolófával mérve fel a megtelt hordók űrtartalmát.
A dézsmából származó, a vásárolt és majorsági termésű borokat az uradalom a baji határban fekvő pincébe szállítatta.
A borkezelést a pincemester látta el a pincelegényekkel és a beosztott kádárokkal. A közönséges borokat csak fejtették és töltögették, a finomabbakat kétszer-háromszor derítették, ami már komoly szakszerűségre utal. A borok zömét az uradalmi kocsmákon mérték el.
Az 1853-as birtokkönyv alapján a Szőlőhegy területének 95%-át szőlő borította. Ez alól kivételt képez a présházak közötti gyümölcsös terület. (6)

A filoxéra vész a Szőlőhegyen

A Szőlőhegyen az 1880-as években pusztított a filoxéra vész. A károk óriásiak voltak a szőlők több mint a fele kipusztult. A Szőlőhegy nem teljesen települt újjá szőlővel. A lankásabb vidékeken más növényeket telepítettek, leginkább kultúrnövényeket.(7)

A filoxéra utáni Szőlőhegy

Az elpusztult szőlők mintegy 60 %-a lett újratelepítve vagy felújítva. Szőlőbirtokok gazdát cseréltek, polgári családok, budapesti értelmiségiek lettek a tulajdonosok. A századforduló előtti időben az uradalom felparcelláztatta szőlőtulajdonának egy részét, s részben a baji lakosság birtokába, részben, pedig a tatai, tóvárosi polgárság birtokába került. Voltak kisebb szőlők és szántók a Kis- és Nagykovács-hegy, a Kecske-hegy és a Szent András hegy lejtőin. (8)
A századforduló környékén fejlődés mutatkozott. A község is tagja lett, az Esterházy Miksa gróf kezdeményezésére alakult Vértesaljai Gazdakörnek, mely állandó tájékoztatást nyújtott a korszerű állattenyésztésről, takarmányozásról, mező- és erdőgazdálkodásról és a borászatról.

A szőlőkultúra az 1900-as évek első felében

Az új gazdák vincellérrel műveltették a szőlőjüket. Általában a kisebb pincék tulajdonosai voltak a nagyobb pincék vincellérjei. Sok bajinak biztosított megélhetést ez a fajta tevékenység, mert a szőlő művelése tavasztól őszig tart, és a bor kezelése pedig, szinte az egész évben alapos munkát igényel. A vincellérek általában a baji sváb lakosság köréből kerültek ki.
A szőlőművelés továbbra is karós gyalogművelés volt. A gyalogtőkés művelésű szőlőket rendszeresen trágyázták, nyitották, az elkorhadt karókat pótolták, a szőlőmetsző késeket felváltó metszőollóval egy- két- három szemre metszették. Háromszor kapálták. A háti permetezővel rézgálic és mész keverékével, illetve bordói lével permetezték. Szüret előtt gereblyézték, és ősszel bakhátra befedték a szőlőt. Zöldmunkának nevezték a válogatást, az egyszeri aggatást és a kötözést. A télen kifagyott tőkéket porbujtással vagy döntéssel pótolták.
A szüret reggelén a gazdák a kocsijukon a szüretelőkkel, hangos nótaszóval megkerülték a szőlőhegyet. A szőlőt az asszonyok vödörbe szedték. Ha megtelt beleöntötték a legény hordozta puttonyba. A puttonyos a szőlőt a közeli présházban a kádba, vagy a kocsin lévő szapulóba öntötte. A puttonyok számát a hajlék falán vagy a kocsi oldalán jelölték. A legtöbb gazdának a szőlőjében picés présháza volt, akinek nem az hazavitte a szőlőt. A lyukpincés gazdák a pince előtti füves részen, vagy otthon a háznál végezték a darálást és a préselést.
Az 1920-as évekig a kádban a szőlőt 3-6 csonka ágban végződő múszolófával összetörték. Utána ritka szövésű zsákba tették a szőlőt és a taposókádban lábbal megtaposták. A szőlődaráló megjelenésével, az 1920-as évek végétől a szőlőt a nagy fakádakra tett darálóval a kádba ledarálták. A szűrőkassal leszűrt mustot a kádból finakkal kimerték a fertályba, és ebben levitték a pincébe, ahol tőtikén keresztül beöntötték a hordóba.. a fertály és a tőtike 14, a finak 3 literes.
A ledarált szőlőt a présbe hordták. Két típusa ismert a présnek, amelyek napjainkban is megtalálhatóak. A bálványos és a középorsós szőlőprések. Ez utóbbinak a gyári változata vasorsóval és kerek kosárral különböző nagyságban az 1930-as évektől terjedt el. A szőlősgazdák ezt használták, mert könnyebben mozgatható volt.
A présbe rakott szőlőt tömfával jól megsulykolták és háromszor préselték. A must a kármentőbe, vagy a dézsába folyt. Ebben vitték le a pincébe, és tőtikén keresztül beöntötték a kénezett hordóba.
Egy vagy több napos szüret esetén a szüretelők a szőlőben ebédeltek. A nagyobb gazdáknál birkagulyást vagy marhagulyást és mákos- diós kalácsot készítettek.
Megjelentek újabb szőlőfajták, mint például az Oportó, az Olaszrizling, az Ezerjó, a Kövidinka. De emellett sok helyen termesztettek direkt termő fajtákat is: Noha, Otelló, Izabella.(9)

A polgári családok birtokai a Szőlőhegyen

A szőlőbirtokok fele nem bajiak tulajdonában volt. A szőlőtulajdonosok között voltak tatai, tóvárosi, komáromi, budapesti, győri polgári családok.
Az 1909-es birtokkönyv alapján például tóvárosi lakos volt Michl Miklós fűszerkereskedő, Nohl Miklós a Szarka fogadó bérlője, Melschmidt Gyula. Tatai volt Michl Géza gyógyszerész, Henkel Dezső, Csizmadia Ágoston. (8) Komáromi volt Zsindely Ferenc, aki törvényszéki bíró volt.

A Michl család szőlőbirtoka

A Michl családnak 4 holdas szőlőbirtoka volt a Szent András dűlőben. A telket úgy 1905. körül Michl Miklós vásárolta, az adatközlőm nagyapja. Michl Miklós tóvárosi fűszerkereskedő volt, az édesapja után. Miklósnak két testvére volt, István, aki okleveles mezőgazdász volt, és Géza, aki gyógyszerész volt Tatán. Michl Istvánnak, Tatán az Újhegyben volt nagyobb földje, ott termesztette a különböző szőlőfajtákat. Sok díjat nyert velük. Michl Gézának Tatán volt gyógyszertára, ő örökölte a Michl- villát.
A Michl Miklós által vásárolt négy holdas birtokon állt egy présház. Híres Esterházy téglából épült. A présházban van egy nagy szoba, egy nagyon nagy asztallal és van egy préselő- helység, ahol a nagy prés áll. Ez egy nagy fa prés, szinte a fél préselő- helységet elfoglalja. Emellett van még egy nagy vasprés is. Itt tárolták a szerszámokat is, valamint ebből a részből nyílt a pince. A pince 120 méter hosszú és jobbra elágazik, amely 60 méter hosszú. A pince két oldalán voltak a hordók, nagyság szerinti sorba téve.
Michl Miklósnak kevés ideje volt a szőlőbirtokra kijárni, mert a Tóvároson lévő fűszerkereskedését vezette. Ideje nagy részét ott töltötte. Hétvégente szívesen kijárt Bajra, hogy szemügyre vegye a szőlőtövek fejlődését. Napszámosokat fizetett, hogy azok végezzék a munkát. Leginkább kapáltak.
A képen, amin Michl Miklós és két fia állnak, jól lehet látni, hogy szinte minden szőlővel van telepítve. Ez a fénykép, körülbelül 1913-ban készülhetett. Szépen kirajzolódik az öreg présház épülete is. A szőlők gyalogtőkés művelésűek. A szőlő mellett látszódik a képen a fiatal gyümölcsfa-sor is.
A birtok sorsa Michl Miklós 1933-ban bekövetkezett halála után tovább alakult. A telek fele a feleségére, Ringbauer Alojziára maradt, másik felét Michl Miklós lánya Irén örökölte. Michl Irén a szőlőbirtokból élt meg. Az egész területet ő felügyelte. Akkor még az egész szőlővel volt telepítve, s emellett rengeteg gyümölcsfája volt. Két vincellért fogadott, hogy irányítsák a szőlőművelés munkálatait. Ami gyümölcs – cseresznye, barack, dió, mandula- megtermett, azt kofáknak eladta, azok, pedig a piacon adtak túl az árun. A bort szintén értékesítette, leginkább misebornak adta el a tóvárosi plébániának. Michl Irén korán megözvegyült, így kénytelen volt egyedül fenntartani és felügyelni a szőlőbirtokot.
Miután 1966-ban Ringbauer Alojzia meghalt a telek teljes egészében gyermekeire maradt. 1967-ben Michl Irén kivándorolt Kanadába és az ő telekrészét két bátyjára ruházta. Így lett két hold Michl Aladáré és két hold Michl Oszkáré.
Oszkár családja eléggé elhanyagolta a szőlőt, de Aladár, s családja szépen művelte azt. Michl Aladár öt gyermeke között osztotta szét a telkét.

A Szőlőhegy „fénykora”

Amikor még a közlekedési szabályok szerint a balra tarts volt az előírás, így szól egy mondás:
„Bajt kerülni balra tarts,
Bút feledni Bajra hajts!”

Mert a helybelieken kívül Tata, Tóváros és a környék lakói bút feledni és vigadni is a Tata- Tóvárostól alig két kilométerre fekvő Baj községet, de leginkább hangulatos présházait és pincéit keresték.
Az 1800-as évek legvégén és az 1900-as évek elején élte a Szőlőhegy a „fénykorát”. Kedvelt pihenőhely és kirándulási cél volt nemcsak a helyiek számára, hanem az értelmiségiek, a pesti polgárok körében is. A legnagyobb érdeklődés a 2150 akós nagyhordó iránt mutatkozott.
A 19. század végén úgynevezett „filléres vonatok” jártak Budapest és Tata között, s az utasok körében volt, aki egy lóversenyre jött Tatára, de volt, aki a baji nagypincét jött megtekinteni. A baji fuvarosok, pedig -kihasználva a lehetőségeket- könnyen megélhetést biztosítottak maguk számára, azáltal, hogy a tóváros- kerti vasútállomás és a Szőlőhegy között szállították a kirándulni vágyó pesti polgárokat.
Még Ferenc József és I. Vilmos is kilátogatott egy alkalommal az uradalom baji pincéjébe.

Jeles napok a Szőlőhegyen és a baji búcsú

A szőlő védőszentjének Szent Orbánt tartották. Vasárnap délután Orbán- napon körmenettel tisztelegtek szent Orbánnak. Majd koraeste táncos estet rendeztek a fiatal legények a Szőlőhegyen.
A baji búcsút október elején Ferenc nap utáni első vasárnap tartották. Ilyenkor a vincellérek meghívták a vasárnapi ebédre a szőlősgazdáikat. A délutánt úgy töltötték el, hogy közösen kilátogattak a szőlőbirtokra, hogy felmérjék a helyzetet. Családias hangulatban telt a nap.

Felhasznált irodalom:

  1. Stróbl Árpád: A vértes egyik gyöngyszeme: Baj. Kiadja Baj Község Tanácsa, 1982.
  2. Körmendi Géza: Tata története 1727-1945. Tata, Kiadja Tata Város Tanácsa, 1981.
  3. Paraszti élet a Duna két partján. Szerk.: Körmendi Géza. Tatabánya, kiadja a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat, 1992.
  4. Szabad György: A tatai és gesztesi Esterházy-uradalom áttérése a robot-rendszerről a tőkés gazdálkodásra. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957.